Az 1801. január 1-jén hatályba lépett Második Egyesülési Törvény hivatalosan is a brit korona fennhatósága alá rendelte Írországot, létrehozva "Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságát". Bár Anglia nem létezett tovább önálló államként, továbbra is megőrizte dominanciáját, politikai és gazdasági vezető szerepét. London továbbra is a terebélyesedő birodalom központja maradt.

A 19. század elejétől a növekvő létszámú munkásosztály egyre inkább kezdte megtalálni a saját hangját. Az ipar koncentrációja elvezetett a szakszervezetek kialakulásához, amelyek, bár kezdetben elnyomták őket, hamarosan kellően megerősödtek, hogy hatékonyan érvényesítsék a munkásság érdekeit.

A chartista mozgalom kezdeteit az 1832-ben elfogadott Reform Billhez szokás kötni, amely a középosztály nagyobb részét választójoghoz juttatta, kizárta azonban abból a munkásosztályt. Ez utóbbi elárulva érezte magát, félrevezetéssel vádolva a kormányzatot. 1838-ban hat parlamenti tag és hat munkás bizottságot alapított, amely kiadta a Népi Chartát.

Az 1848 forradalmi hulláma elkerülte Angliát. Viktória királynő uralkodását a hatalmas társadalmi különbségek ellenére is széles konszenzus jellemezte.

1921-ben az angol-ír szerződéssel létrejött az Ír Szabadállam (a mai Ír Köztársaság), így a "maradék" ország neve "Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága" lett.

A második világháborúban Anglia viselte a német bombázás terheinek túlnyomó részét, városaiban és infrastruktúrájában egyaránt rendkívül súlyos károk keletkeztek. Az ország hamar kiheverte a háborús veszteségeket, és, miközben a Brit Birodalom világgazdasági súlya gyorsan hanyatlott, Anglia megőrizte vezető szerepét a Brit-szigetek országai között. 1999-ben létrejött az önálló skót és walesi parlament, Angliában azonban nem alakult hasonló testület, jelezve, hogy az intézkedések egyik célja az angol hegemónia mérséklése volt.